Kiszedték végre-valahára a varratot ma reggel a sebemből.

Ennek kapcsán szeretnék itt tisztelegni a magyar egészségügy egy picike szeglete előtt:

szokás mostanában mélyről jövő meggyőződéssel fikázni úton-útfélen a helyzetet, én is vicsorgok, akárhányszor rákényszerülök, hogy belépjek a rendszerbe, de amit az utóbbi két hétben tapasztaltam, az valahogy egy picit más. Jöjjenek a konkrétumok:

a Fehérvári úti sztk rendelőintézet külleme és belleme egyaránt büszkeséggel töltött el, immár harmadszor két hét alatt.

- nem álltam a baleset reggelén a szivárogva vérző fejsebemmel órákat az ájulás szélén klórszagú ótvarzöld máladozó festésű folyósó falának támasztva - hanem sürgősséggel fogadott az összes rendelés, ahova mennem kellett

- másnap, amikor kontrollra kellett visszamenni, az előző nap kért és kapott időpontban hívtak be (nyilván mázlim volt, hogy éppen akkor nem esett be egy hozzám hasonló vérző idióta)

- az két héttel később esedékes varratszedésen a doktornő _emlékezett a nevemre_, az időpont korrekt volt azzal együtt, hogy elbénáztam a sorszámkijelzést, zökkenőmentesen bejutottam arra a három percre, amikor tök normálisan, együttérzőn, odafigyelve és jó humorral fűszerezve elláttak.

A rendszer működik, kulturált a rendelőintézet (habár valamiért a büfé megszűnt, de legalább kajaautomata van), az időpontokat tartják, a személyzet (az orvosok, az asszisztensek és egyáltalán mindenki) normális, _kedves_.

A betegek nem ingerültek, nem tülekszenek, mindenki tudja, hogy mikor merre menjen, el vagyok teljesen ájulva.

És végre nincs kötés a fejemen... ami már önmagában katarzis.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.