Tegnap voltunk benn az óvodában fogadóórán.

Nyilván sok szülőnek ismerős a probléma:

holnap farsang (ezt kábé tegnap realizáltam), a gyerek pegazus (nem szakács, nem királylány, katica, szőlő vagy valami hasonlóan egyszerű) szeretne lenni.

Erre van fél napom, minden előkészület nélkül. 

Mivel a gyerek tavaly megszívatott rendesen (hajnal háromkor még a papírmasé lófejet gyártottam, mire felébredt, és közölte, hogy ő ezt bizony fel nem veszi), idén a könnyebbik utat akartam választani.

Nem vagyok nagyon kézügyes, sokszor előfordul, hogy kitalálom a koncepciót, de nem vagyok képes megvalósítani, úgyhogy gondoltam majd a neten keresek egy jó kis leutánozható arcfestést ló-jelleggel.

Aha, ahogy én azt elgondoltam... feltúrtam a világhálót, és egy, azaz egy darab olyat találtam, ami egész arcos ló, és esetleg én is meg tudom csinálni hasonLÓra.

Ez kb két hete volt, azóta a prioritások változtak, volt betegség, zsúr, oltás, meló, teljesen kiment a fejemből a dolog. Tegnapig. Ekkor a gyerek legörbülő arcéllel kérdezte, hogy milyen farsang lesz az, amire neki még egy bojt sincs kész a jelmezéből, nemhogy az egész mesebeli pegazus-felszerelés. 

Ott és akkor megsemmisültem, szégyelltem magam, hogy mekkora szar anya vagyok, és próbáltam valami vészforgatókönyvvel előállni. (neki csak annyit mondtam, hogy 'ne félj kicsim, te leszel a legszebb'... meg a felelőtlen ígéretek ugye)

Most ott tartunk, hogy van egy gyári nyuszijelmezünk, erről leszedem a felesleges alkatrészeket, van egy-két tündérkeruhánk, ebből felhasználom a szükségeseket, haj, és lófarok kendőből lesz, és még hátra van az arcfestés.

Gyanítom, hogy a gyerek holnap reggel ötkor fog kelni, hogy elkészüljünk a sminkkel, és ez lesz az első eset, hogy nem lesz nyafogás emiatt :)

Amennyiben a végeredmény vállalható lesz, töltök majd fel fotót is.

 Pipi 6 éves.

Volt szülinapi buli, ünneplés, kiskirálylány, minden.

Egyik szülinapi ajándék a hatéves oltás, melyhez járult még egy ellenőrzés a védőnőtől. (Zárójelben: a gyerek hős volt, meg se nyikkant, habár látszott az arcán, hogy nem érti, miért négyen fogják le... ezt mondjuk én se értettem...)

A védőnővel pedig szóba került a beiskolázás, illetve az óvoda inkompetenciája.

Az történt, hogy az óvónő jelezte, hogy - mivel az óvodában csak vegyes csoportok vannak - jövőre jó lenne, ha gondoskodnék a gyereknek egy iskola-előkészítőről, mert a két darab maradó "nagycsoportos"-nak nyilván nem túl szerencsés 20 háromévessel egy évet eltölteni az iskolakezdés előtt.

Már ettől az agyamba tolult a vér, de végül is várható volt, miért pont ezt tudnák a helyén kezelni, mikor semmi más sincs rendben.
Kiderült viszont, hogy itt a telepen a három (kettőésfél) működő ovi közül mi pont nem a saját körzetesbe járunk, amihez mi tartoznánk az pont a legjobb(nak látszik).
Naivan gondoltam, hogy akkor hazafelé beugrunk, beszélek a vezetőnővel, nyilván ő is meg fogja érteni, hogy aggaszt a gyerek sorsa, biztos segítőkész lesz. 

Hát lószart, mama.

Flegmán közölte, hogy sajnos nem tud segíteni, nem számít, hogy ők kötelesek lennének a tanköteles gyereket felvenni, tele vannak.
Nincs ezzel gond, csak arra nem számított, hogy én ennél azért gyakorlatiasabban fogom fel a dolgokat, és ha kell, megmozgatok minden követ.

Beszéltem a védőnővel újra, aki nem nagyon volt meglepve a dolgok alakulásán: "Hát igen, ez jellemző Mucikára"... majd halkan tanácsolta, hogy esetleg az önkormányzat tud segíteni...

Itthonról felhívtam az önkormányzat oktatási osztályát, hogy megtudjam milyen jogaim és kötelezettségeim vannak a témához kapcsolódóan. Nagyon kedves volt az ügyintéző, értetlenkedett egy sort a jelenlegi és a várható ovin is, bár kétlem, hogy nagyon meglepte a kialakult szituáció. Elmesélte, hogy nincs gond, májusban adjuk be a jelentkezési lapot, mintha mi sem történt volna, majd ha a vezetőnő esetleg elutasítja, fellebbezzek (vagymi) az önkormányzathoz, ők majd hivatalból megsemmisítik az elutasító határozatot, és kötelezik a óvodát, hogy felvegye a gyereket.

Ez nem hangzik rosszul, mindössze amiatt van bennem egy fura kis hang, mert nagyon nem szeretném, ha a gyerek inná meg bármilyen szinten a levét anyu keménykedésének. Ugyanakkor, ha nem csinálok semmit, a jelenlegi helyen gyenge kezdés után erős visszaesés várható, ez nyilván nem hiányzik sem a gyereknek, sem nekem iskolakezdés előtt...

Minden mindegy már alapon, felhívtam a jelenlegi ovi vezetőnőjét (hogy mennyire női szakma ez), és elregéltem neki is a fájdalmamat. Nagy meglepetésemre ő viszont teljesen pozitívan viszonyult a problémához: elismerte, hogy ez nem lenne jó senkinek, és megígérte, hogy ha mást nem is tud, de a csoportokat mindenképpen átrendezi tavasszal, hogy picit próbáljon javítani az áldatlan állapotokon.

Plusz adalék, hogy a gyerek nyilván nem nagyon rajong az ötletért, hogy másik oviba járjon (nem mintha mostanra nem ismerné szinte az összes környékbeli sarjat), bár neki csak egy negyednyi szavazati joga van a dologban nyilván.

Most fő a fejem, a "leendő" ovinkban szemmel láthatóan - a mai viszonyokhoz képest - van pénz, nem düledezik, és van egy speciális programjuk is, viszont új környezet, új szokások, fogalmam sincs, hogy mivel teszek jót a gyereknek...

de perpillanat mindent megtettem, hogy tompítsam az esést :) 

Örülök, hogy megjelent az új albumod, vártam már nagyon!
Tudod, úgy szokott lenni, hogy minden lemezt meg kell hallgatnom legalább háromszor, mire érteni vélem, de utána szerelmes leszek a zenébe.
És mindig megveszem a lemezeket, többnyire azonnal megjelenéskor, de volt már olyan, hogy csak néhány hét után jutottam el idáig.

De mindig mindegyiket megvettem, és bármikor elfelejtem minden napi gondomat, ha a zenédet hallgatom, vagy a koncerteden tombolok.

Ez a mostani cirkusz viszont rosszul esett.

Ákos, hadd mondjam el, hogy mi van szerintem:

- ha valaki évek óta hallgatja a zenédet, issza a szavaidat, az nyilván meg fogja venni az albumot, a dvd-t, a koncertjegyet. Akkor is, ha esetleg ebben a hónapban ezt nem teheti meg (és inkább letölti valahonnan), amint lesz rá lehetősége, megteszi. Hidd el, ismerek jó néhány "rajongót", mindannyiuknál ez a tendencia. 

- ha valaki letölti, mert túl sok a szabad helye a D:\ meghajtón, az letölti így is. Nem fogod tudni leállítani az összes oldalt, a külföldi szervereknél nehézségekbe ütköznél nagy valószínűséggel.

Ezek fényében nem nagyon értem, hogy - amennyiben a torrent szerverek lefoglalásáról szóló hírek igazak - mi értelme van ennek az egésznek.

Több bevétel? Nem lesz.
Több rajongó? Nem lesz.
Nagyobb hírverés? Nyilván. De tőled eddig mást szoktunk meg. És ezt végképp nem vártuk.

Szia Ákos, kezdődjenek a koncertek végre. Talán mi is ott leszünk.

Nem is hittem volna, hogy egy négy-ötéves így ki tudja hozni az állatot belőlem.

A héten az oviban RSG bemutató volt, egész évben evett a fene, hogy vajon mit csinálhat egy kosárnyi zizi ott hetente kétszer, ki nem hagytam volna.

Elkezdődik az óra, sorakozó. Pipi lányom beállni készül az egyik kislány mellé, aki erre ordítva elkezd tiltakozni, hogy 'menj innen, ne állj mellém', csóri Pipi nem is értette, próbálkozott még, hogy "dehát eddig a barátom voltál, most már nem akarsz a barátom lenni?', és jól látszott, hogy kurvára nem tud mit kezdeni a szituval. Gyerekemnek több se kell, azonnal az ölembe sírt (sajnos nem tudtam elég hatékonyan vigasztalni, mert a kiscsíra szülei pont mellettem ültek. Mondjuk az is megér egy misét, hogy miért nem tudakolták meg a csemetéjüktől, hogy m'ért paraszt...), babusgattam, tudomásul vette, szipogott. Ennél a pontnál már nincs mit szépíteni, megfordult a fejemben, hogy elmagyarázom a gyereknek az emberek különbözőségeit, vagy valami.

Tudom én, hogy a gyerekek kegyetlenül őszinték. Vagy őszintén kegyetlenek. Biztos Lucifer száján is kiszalad időnként ez-az, amire nem lennék büszke. De ott ül a köcsög szülő, látja, hogy a kölyke beletapos egy másik kiscsaj lelkebe, amitől az sírva fakad, és azt se mondja, hogy 'ejnye lányom, ne légy tapló!'... én valószínűleg azért valamit reagáltam volna...

Mondjuk három percen belül kijött isten igazsága, mert a gyerek eltaknyolt (a mobilommal készített videón ezt a pillanatot kéjesen elemezgettem), és onnantól kezdve egyrészt végigordította az egész órát (ezért külön köszönöm a szüleinek, hogy egy ötperces intervallumot kivéve bent tartották a teremben, hadd élvezze mindenki a különműsort), másrészt pedig baszott visszamenni a többiek közé, úgyhogy a gyökér szülők és nagyszülők is elnyerték a büntetésüket.

Ami a tanulság nekem is a végére: a bemutató végén a lányom odajött hozzánk (kiscsaj még mindig hisztizgetett szolidan, pedig addigra a népes család erősen megfogyatkozott - az ő privát közönsége is), és megkérdezte tőlem, hogy a gyereknapra kapott buborékfújóból fújhat-e pár bubit, hátha az megvigasztalja a hisztizsákot. Kalapom emelem a lányom előtt, én kevésbé vagyok megbocsátó alkat. És egy kicsit sajnálom is őt, mert ezzel a galamblelkű hozzáállással lehet még pár keserű perce az életben.

És mégis: próbálom megőrizni őt ilyennek, mert ez a rohadt világ sokkal jobb hely lenne, ha több Luci-féle élne benne.

Amikor az Index címlapján az egyetlen, amire rárepülök, az időjárásjelentés: akkor durván tele a hócsukám a politikával, a bulvárral, mindennel úgy általában.

Megjártuk Velencét oda-vissza, szürreális élmény volt. Kb 30 méter a látótávolság, annál távolabbi objektumot már csak akkor érzékelek, ha ködlámpát használ.

Minden egyes előzés/elhaladás egy adrenalinsokk: konkrétan beterít a vízfüggöny - szerencsés esetben mindkét oldalról.

Ellenszer: gyereknóták ordítva danolása, három szólamban.

Most: felvételről Monaco, legalább valami jó.

Úgy elfáradtam, mint aki egész nap követ tört...

A reggeli rohanás, amely mintha elválaszthatatlanul hozzátartozna még mindig az életemhez, a dugó... na igen.
Valaki magyarázza már el nekem, hogy amikor két csepp eső, miért felejt el mindenki vezetni???
Valami döbbenetes, mintha vízben mozognának az emberek, tétovák, határozatlanok, bénák.

Voltunk ma Békával spirált felrakatni, csórikám, eléggé sápadt volt a beavatkozás végeztével.

Én meg fáradt vagyok nagyon...
 

hűha, ma nagy nap:

megcsináljuk az üzleti tervet, és reméljük meglesz a támogatás :) aztán pedig.... soha többet alkalmazott :)

A büdös mindenit már a sok gyökérnek, akinél ott a bölcsek köve!

Napok óta nem tudtam magam annyira összeszedni, hogy kilépjek a readonly-módból, de most eldurrant az agyam: a Porontyon megjelent egy cikk arról, hogy mennyire izzó dolog a gyerekről blogot vezetni. Vagy nem.

Ezt el sem olvastam először, nem gondoltam, hogy ennek lehet olyan vonulata, amit érdemes hosszasabban elemezni.

Aztán az rss readeremen olvastam Szirkaanyuka Andreától egy bejegyzést, ami felkeltette a szunnyadó érdeklődést bennem, ekkor néztem meg jobban a posztot.

Ahogy az már lenni szokott, vélemények érkeztek, ütköztek, kanyarogtak, hevesedett a hangnem.
Szokva vagyok már ahhoz, hogy ezen (?) a fórumon mindenki elmondja a véleményét, majd ahogy többen csatlakoznak az eszmecseréhez, egyre hangosabban ismételgeti el újra és újra. Őszintén szólva, talán még soha nem fordult elő, hogy olyan új nézőpontot sikerült felfedeznem a hozzászólások nyomán, ami egy adott témában gyökeresen megváltoztatta volna a véleményemet. Nem azért, mert nettó baromságok hangzanak el, hanem a stílus miatt: borzasztó nehéz mögötte felfedezni az értékeket.

Jelen esetben a cikk írója név szerint megemlíti a Szirkablogot, ezzel mintegy behozza a kommentelők látóterébe (ez most hülye megfogalmazás, de kíváncsi vagyok, hogy enélkül mennyi idő elteltével került volna _konkrétan_ ez a blog szóba) a blogot, mint egy vörös posztót lengetve a konzervatívabban gondolkodók szeme előtt.

Tekintsünk most el attól a néhány gyökértől, aki az ördög ügyvédjének szerepében tetszelegve kérdőjelezi meg egy gyerek emberi mivoltát, egy másik ember döntési szabadságát (nyilván most az anyákra gondolok). Tekintsünk el attól is, hogy van, aki önzetlenül, 'csak hogy megmutassa, mire számíthat az emberektől', beletapos egy számára ismeretlen család életébe.

Mindezektől eltekintve hadd mondjam el én is amit gondolok a Szirkablogról:
valamikor még az ősidőkben GYES alatt találtam meg, és kezdtem olvasni a blogot... kezdetben csak alkalomszerűen, aztán a webkettesedéssel valahogy automatikusan raktam az rss readerbe, hogy ne maradjak le bejegyzésről (addig néhány hetente olvasgattam visszafelé). Miért? Mert nem nézek szappanoperát, se Jerry Springer Show-t. Mert engem inkább ez érdekel, az ő helyükbe bele tudom élni magam, érzelmeket ébresztenek bennem, együttérzést (habár abban nem vagyok biztos, hogy erre rászorulnak, sőt), érdeklődést, tiszteletet. Mert azt, amit Andrea végigcsinált, tisztelem, és igen, a tisztelt hozzászólók cinikus ősanyázása ellenére, meghajolok előtte. Nem kizárólag azért, mert megszült és felnevelt egy DS-s gyereket, ezt nyilván elég sokan megteszik. Nem is azért, mert szerintem ezt úgy csinálja, ahogy kell (habár igen). Hanem pont amiatt a példamutatás miatt, amit mondjuk a blog képvisel. Azért, ahogy tapossa mások előtt az utat (mondjuk a pelenkátlanság, az óvodakeresés, a nemtudom hány megányi felrakott fejlesztő anyag), és az így szerzett információt, tapasztalatot megosztja mindazzal, akit érdekel.
Azokkal, akiket ez érdekel.

És azt hiszem, itt a lényeg. Hogy milyen szemmel nézed. Mekkora feketelelkű gyökérnek kell ahhoz lenni, hogy ezen a blogon az legyen a lényeg, hogy véletlenül kikerült egy pucér fenekű babafotó? Nem pedig az, hogy van egy ember, egy család, aki egy rohadtnak induló élethelyzetben hogyan boldogult, hogyan kereste a megoldást, hogyan próbálta a legtöbbet kihozni a leosztott lapokból, és az, hogy aki ezután lép bele ugyanebbe a gödörbe, mekkora segítséget kaphat??

És a sötétből személyeskedni nem átalló köcsögök miatt mától nem olvashatom tovább.

Még sosem voltam ovis anyák napján, pedig Pipi már elmúlt öt.

Minden évben épp ilyenkor tör rajta ki valami nyavalya, bár tavalyig permanensen taknyos volt ősztől, de azért még akkor is remek időzítéssel lemaradtunk.

Idén egy hónapja figyelgetem éberen, harcra készen verem vissza az összes rohadék baktérium és vírus rohamát ésésés nyertem!

A mi ovinkban nem úgy zajlik a dolog, hogy gyerekek sorban kiterelve az összes sziákoló anyuka elé, nettó harminc másodperc/gyerek, amiről mindig a régi iskolai rendezvények jutnak eszembe. Itt anyukák megválaszthatták négy időpont közül (csütörtök délelőtt; délután, péntek ugyanez), hogy mikor kívánják learatni a babérokat, és a sarjak személyre szabott műsort prezentálnak. Minden sarj a saját anyjának.

Jó érzékkel péntek délelőttre iratkoztam be, rajtam kívül csak egy anyuka járt el ugyanígy. Tekintve a beérkezési szokásainkat (általában kilenc előtt három perccel érünk be, ezért gyakorlatilag nem ismerem a csoporttársakat, sem a szüleiket), én voltam az egyetlen ünnepelendő személy.

Ja igen, ezen sokat segít, hogy szabin vagyok éppen, még kevésbé vagyunk rohanósak :)

Lucifer jött, énekelt, mondókázott, ajándékozott, én meg előírásszerűen szipogtam... néha megdöbbenek, hogy mi lett az én pici kétésfélkilós magzatomból, de tényleg :)
Kaptam rajzot (kőkemény, engem rajzolt le, fogalmam sincs, hogy milyen válogatott kínzásokat helyeztek kilátásba az óvónők, mire rávették erre a gyereket), virágot, még egy szál ropit is. Komolyan elérzékenyültem, utána rohantam az apjához, eldicsekedni a szerzeményekkel :)

Zsuzsa néni jelezte, hogy zene tagozatos suliban kellene gondolkodnunk, mert a gyerek hangja "annyira tiszta, csengő", hogy érdemes lenne komolyabban foglalkozni a témával.

Most meg megyünk majálisozni, biztos az is nagy élmény lesz...

Hétvégi állatkerti látogatás... mindig megfogadom, hogy soha nem megyünk valamely ünnep közelében, mert az általában tragikusra sikerül. Az élet pedig csúfondárosan a pofámba vigyorgott megint.

Föld fesztivál projekt, szép és jó minden. Immár rutinosan sms-ben veszem meg a jegyeket, untig elég, hogy a parkolóhely keresés próbára tenné szerintem a legtürelmesebb szentet is (én a második hiába megtett körnél már csomókban tépem a hajam, és bár a gyerek miatt próbálok nyugodtnak látszani, csodálom, hogy nem kaptam még infarktust).

Három kör után már minden mindegy alapon az Andrássy út szélét is átvizsgáltuk, már nem számít, hogy fizetős, vagy őrzött, csak valami legyen. De nincs... végül a Gundel mellékutcájában álltunk meg, úgy kb. kétszáz másik autóval egyetemben, én hülye nem gondoltam semmi rosszra: máshol fizikailag lehetetlen volt megállni, a környéken gyakorlatilag minden talpalatnyi helyen parkoló autók (márpedig az a környék nincs túlzottan jól ellátva ebből a szempontból), több helyen felháborítóan paraszt módon. Mi egy kifejezetten széles járdán álltunk meg, mellettünk egy ikerkocsi+egy szimpla gyerekkocsi simán elfért ugyanazon a járdán.

És négy óra múlva jött a meglepetés: 'járdán parkolt' című büntetés az ablaktörlő alatt.

Nem akarom mentegetni magunkat (én vagyok a bűnös egyébként, mert már annyira zizi voltam, hogy Starshine nem is vitatkozott amikor megálltam), de bazmeg:

- hétvége volt, verőfényes vasárnap, nem csúcsforgalom

- tényleg nem akadályoztuk sem a gyalogos, sem az autós forgalmat

- kurvára nem volt máshol hely, legalább fél órát köröztünk, normálisabb parkolóhelyet keresve (és nem hiszem, hogy a kedves közterület felügyelő ennek ne lenne tudatában)

Jó érzés tudni, hogy a köz szolgái hétvégén is serényen végzik a dolgukat, komolyan. Hogy rohadna meg mind.

Itthon vagyok egy hete, regenerálódom - rám is fér erősen, az elmúlt három év hajtása elég sokat kivett belőlem.

Nem tudom, hogy meddig még, egyelőre élvezem, összeszedtem a tennivalókat, nem fogok unatkozni.

Az elmúlt egy hétben módom volt picit többet lenni Pipivel, szerintem neki is határozottan előnyére vált a dolog. Starshine is valószínűleg kevéssé bánja, hogy kezdek kisimulni, nem lehetett nagy élmény az utóbbi időben együttélni velem.

Kicsit aggaszt mondjuk, hogy hogyan-miből fogunk megélni, de Békával való közös projekt-kezdeményünk nyújt azért némi reményt. Hiszem, hogy ketten együtt viszonylag sok mindenre képesek vagyunk, kedden, ha végre levizsgázik, odacsukjuk magunkat, azután kezdődhet az érdemi munka.

Holnap elvben családi állatkert látogatás (bár S. nem tervezte, hogy részt vesz, a karizmám úgy látszik szintet lépett, mert viszonylag könnyen meggyőztem, hogy de :)). Idén még nem voltunk, alig várom.
Még nem dőlt el, hogy kocsival menjünk-e, Pipi emellett lobbizik, mert utál kismetrózni (az ugyanis hangos), S. szerintem BKV-val menne, meglátjuk.

Bejelentkezett reggel Peti, teljesen megdöbbentő módon (mármint, ő nem szokott ilyet, hogy 'na mi a terv mára, átjönnék pár órára, most'), kajáltunk. elvben görög húsgombócot, gyakorlatban csak valami elég gyenge utánzat lett... viszont Pipi már másodszor ette tele magát vele.

Elég zanzás poszt lett, bár tény amit tény: csomó dologról nem dumálhatok, túl sok érdekesség meg nem történt.. ha tudnám, hogy kell ezt piszkozatba tenni, talán este picit bővebben is kifejthetném...
 

úgy néz ki, hogy hivatalosan is kikészültem: kell(ene) egy kis változás.

"Ha rajtakapjuk gondolatainkat, hogy az emlékmezőnkön szeretnének legelészni, rántsuk vissza, zabolázzuk meg őket, mondván, hogy nincs ott semmi keresnivalójuk. Az emlékmező hervadó füvétől és halott virágaitól csak felfúvódni lehet. Mert először is a múlt irrealitás, hiszen már nincsen."

Nyugodjék békében.

Nálunk ősi hagyományai vannak a parkolásnak.

Hat után érkezni eleve rossz előjel, este nyolckor pedig minimum húszperces várakozás a jutalma annak, aki elég bátor olyankor hazatérni.

Vannak extrém napok, amikor már fél hatra megtelik az összes parkoló: mai történetünk is egy ilyennek állít emléket.

Az a klasszikus felállás, hogy én "vidékbaz'meg" kietlen tájairól megyek Pipiért az óvodába, majd a mázlista S-t felveszem a - lakótelepen belüli - munkahelyénél. Ezután lefutjuk a kötelező köröket, bolt-gyógyszertár-posta, hasonlók, onnan pedig irány haza.
Ez behatárolja a hazatérés időpontját: S. ötig dolgozik, utána még 15-40-"végtelen" perc, mire hazafelé vesszük az irányt. Ez már necces időnként.

Szerencsére a játszótér gyalog megközelíthető (még a távolabbi, ahová ritkán járunk, amióta a gyerek a "nagyobbaknak való"-t részesíti előnyben sem esik 10 perc sétaútnál távolabbra), úgyhogy ha jó az idő, először akkor is a parkolás jön.

Múlt héten egyik nap fél hat körül értünk haza, tök nyugodt voltam, ilyenkor még általában nincs para.

Parkolóhely mégse volt, beálltunk hát a kanyarba, szépen félrehúzódva, hogy útban azért ne legyünk, de mindkét irányba lássunk, és vártunk. Hárman, S., Pipi, meg én.

Jön egyszercsak egy lányka a házunkból, beül a kocsiba, tesz-vesz, indulni készül. Hú, tök jó, szólok S.-nek, készüljön. Amúgy is picit az útjában álltunk, húzódjunk félre, index ki, motor jár, várunk. Mindez nyilván elég feltűnő, a környéken rajtunk kívül senki, kocsiban a gyerek, mi nézzük, mikor történik már valami. S aztán történt: kislány megáll a kocsi mellett (tőlem három méterre), telefonál: "mikor érsz már haza?" - ekkor én még nem is gyanakodtam, gondoltam megbeszéli amit kell, és elhúz a dolgára mindenki megelégedésére.

Öt perc feszült várakozás után kezdett leesni a tantusz: itt nekünk ma nem terem babér. És lőn: megjött anyu, helycsere, kislány el.

Én konkrétan elgondolkodtam azon, hogy kiveszem a kocsiból a kombinált fogót, és kitekerem vele két gumija szelepjét tövestől. Nem anyuét, a lányáét.

S ha valaki nem értené: nem azért, mert fenntartotta az anyjának a helyet velünk szemben (bár azért ez is megérne egy misét, meglátjuk, ha neki lesz egy minden ellen tiltakozó, öt percet meg nem ülő gyereke, hogy fog esni egy hasonló szituáció), hanem azért, mert nem hiszem el, hogy ekkora büdös paraszt legyen valaki, hogy egy fél mondatot nem képes odavetni, hogy ne álljunk ott készenlétben, indexelve, reménykedve.

Lehet, hogy mottóként felrajzolom az autója motorháztetejére, hogy KOMMUNIKÁLJ BAZMEG!!!

annyira szar ma, hogy írni sincs kedvem.

Talán majd este.

Tegnap apukám konzultált a sebésszel.

Meglepő módon az orvos nem az azonnali műtét mellett szavazott (pedig szerintem apa magával vitte már a kórházi pakkot is, hátha nem engedik haza - bár rákérdezni nem mertem), hanem türelmet javasolt. Meg egy vastagbél tükrözést.

Utána néztem: nem lesz fáklyásmenet. Szerintem apu jobban kiegyezne egy epekő műtétnek, mint a várható vastagbél tükrözésnek.

Most bezzeg jönnek az alternatív megoldások: diéta, böjt, hátha maguktól is rendeződnek a dolgok :)

Úgy legyen.

hogy a francba hívják Tarzan fiát???

Hétfő: próbálom kiheverni a hétvégét.

Szombaton az előre jelzettnek megfelelően átjöttek a lányok. Akkor még senki sem sejtette, mekkora őrületbe fog torkollni a nap, és estére elhasználtabb leszek, mint egy nyilvános vécé felmosórongya.
Kezdődött, hogy a csajok hárman már picit többen vannak, mint a kezelhető mennyiség: kettő még szépen ellenne a lehetőségekhez képest, de ha hárman vannak, valakit mindig gyötörni kell ("anya, a Tamara elvette azt", "Barbi, hogy van anya?", "Barbi, szólj Szonjára, hogy most már adja ide"), rémálom.
Én közben főztem, mostam, kezükbe adtam játékot, ott voltam mindenütt. Mint később kiderült, ez korántsem volt elég.
Ebéd után jó sokkal megjött Béka, lementünk negyed órára (de tényleg) a játszótérre. És amikor felmentünk, jött a feketeleves.
Részben mi voltunk a hülyék, a lányokon látszott, hogy fáradtak már - bár azt hiszem itt sokkal mélyebben gyökereznek a problémák.
Eltűntek a csajok fél órára a gyerekszobában, és bazmeg, mindhárman levágott (pontosabban "belenyírott") hajjal bukkantak elő.

Nyilván lett ebből világraszóló felfordulás, nem mintha utólag bármit is tudtunk volna tenni... Engem az készített ki, hogy a két vendég gyerek kiöregedett matrózokat megszégyenítő rutinnal hazudott. Habozás és gondolkodás nélkül, szinkronban. Odáig fajult a dolog, hogy mire hazaértek (előtte kidühöngtük magunkat hárman felnőttek) az sült ki a dologból, hogy az én lányom ötlete volt, hogy ők fodrászosat játsszanak.

A dolgo pikantériája az, hogy a sarjam ollót csak felszólításra vesz a kezébe, mert (még) béna, és azonnal elmegy az önbizalma. Ráadásul még soha nem kaptam hazugságon, erre kényes vagyok. Nem hasítok szíjat a hátából, nem kell vacsora nélkül lefeküdnie, de az igazmondásra kényes vagyok.
Tehát Pipi nem hazudik. De a másik kettő.. hát nem tudom.

És ez még csak egy része a dolognak. Sokat gondolkodtam, hogy mi lehet az oka annak, hogy ennyire eltérően viselkednek a nagyjából egykorú lányok. Nyilván az otthonról hozottak, nem tudják még mértéktartással kezelni azt, hogy nálunk adott esetben lazábbak a körülmények, mint náluk. Vagy nemtudom. Mindenesetre - miután Pipi tudomásul vette, hogy most néhány évig várnia kell, mire megint mindenhol egyforma lesz a haja - levontam a következtetést: egyelőre nem szeretném újból vendégül látni őket. Majd találkoznak nyilvános helyen... vagy mi megyünk hozzájuk, és visszakapják :)

Ehhez képest a vasárnap maga volt a mennyország: azon túl, hogy próbáltuk eltakarítani a szombati romokat, csak szavazni kellett elvonulni. Délelőtt az idő is szép volt, egy óra alatt szavazással, utána fagyizással pont végeztünk.

Magát a szavazást, a végeredményt, illetve a körülötte felcsapó amatőr szarakodást (ld. OVB impotencia) nem elemezném ki, megtették sokan mások előttem. De azért várható volt valami ilyesmi.

Esélyes, hogy a fiúm rájött a blogra.

Így jár, aki a közös gépen elfelejt kijelentkezni távozás előtt.

Hétvége, az idegeim kicsit simulhatnának a heti kőfejtés után.

Névnap is lesz, S. ünnepi menüt kap, aztán majd utólag vmit, ha egyszer összeáll a kívánságlistája (érdekes, hogy nekem szerintem teljesen egyszerű dolog ajándékot venni, csacsogva libbenek egyik cucctól a másikig, aminek örülnék. S. meg egy szfinx, sose akarj együtt élni eggyel :)).

És az imént még bejelentkezett B., rutinosan sms-ben, hátha már alszom, és nem tudok tiltakozni :) Holnap áthozza a lányokat, amíg ő ügyeket intéz. Meg szerelmezik, naná:)

Ennyit a hétvégi nyugalomról: lesz három lányom, akik közül minimum kettő rendelkezik néhány zsarnoki vonással, egy kicsi (aki mondjuk pont nagyobb mint a középső sajátom), aki folyton Békáért fog csipogni. Közben intézem a szokásos szombati menetet: kis takarítás, nagy főzés (az ünnepi menü ugyebár, innentől plusz három főre), ehh. Ja igen, akvárium takaríás is kinéz: az ancik megint annyian vannak, hogy muszáj őket összeszedni, és elvinni a Halmáriumba. Ja, és még: tegnap óta béna vagyok az egyik karomra, elaludhattam vagy valami, lényeg, hogy most már leülni se tudok sziszegés nélkül.

Remélem legalább az eső nem fog esni (de).

Vasárnap szerintem bezárkózom a fürdőszobába, és ki se szállok a kádból.

Update: most jut eszembe: vasárnap választás... sose fogom magam kipihenni

Apa hipochonder.

Ez néha elég idegesítő: ha benyal egy vírust, azonnal riadóztatja az atlantai Járványügyi Központot, állapotát értő szemek vigyázzák pillanatról pillanatra. Ilyenkor az egész család készenlétben áll, főzöm a diétás ételeket (házhoz is szállítjuk 'ofcoz), cserélgetem a borogatást a szenvedő homlokon (nem, erre ott vannak az éppen aktuális női).

Volt már rá precedens, hogy orrbaverte egy aggódó családfő, ilyenkor látlelet, nagy lendület (ami a rendőrségi ügyintézés alatt a borítékolható következmények miatt erősen alábbhagy), sírás, másik nőhöz menekülés, majd az egész kezdés(e) előlről.

Ezzel együtt épp mostanában ecseteltem S-nek, hogy valahol örülök, hogy ilyen. Szegény anyu soha nem ment orvoshoz, amikor vitték meg már késő volt...

Néhány hete bekapott egy rota-vírushoz hasonlót. Amióta anya lettem, ilyenektől nem esem pánikba (az elsőtől de), rutinosan kezdtem sorolni a mitegyél-mitne verziókat. Apu persze - és ezt soha nem fogom megérteni - szart rám, a természetes gyógymódok, mint pl. a rizsnyák, sárgarépa, az nem kell. Kell helyette orvoshoz szaladgálni, akár naponta, hetente legalább másik _gyógyszert_ feliratni, mert amit recept nélkül meg lehet szerezni, az nyilván szar, kuruzslás. Amit esetleg én vittem neki (nem receptköteles, de a gyereket számtalanszor kúráltam már vele) az sem hatott, hiába került bele az útiköltséggel együtt több napi fizetésembe, hiába na, az orvosok jobban tudják, én ne ugassak már bele.

//Jézus, ahogy most összeszedem a dolgokat, rájöttem, hogy apu tulajdonképpen egy látens nyugdíjas néne, aki a csirkeszárny-háziorvos-nyugdíj háromszöben éli mindennapjait. Na, ez tényleg ok a pánikra :)

Lényeg, hogy ha csülkös pacalt zabál az ember, az nem tesz jót a diétáért sikoltozó szervezetnek, nem is javult aaaaaa ... rendellenessé vált bélműködése. Aztán egy idő után - mert összességében apám mégiscsak makkegészséges, nem csak a korához képest - felülkerekedett a szervezete, helyreálltak a dolgok.

Sajnálatos módon, ez felszabadított apuban egy csomó energiát, amit valahogyan le kellett kötni: azonnal indult a search mód, másik tünet felkutatására.

És basszus, bejött neki: elment az orvoshoz, hogy felfújódott a gyomra vagymi. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a körmérete nőtt harminc centit, nem. Úgy ötöt kábé, normális ember néhány hétig inkább azon filózik, mit zabálhatott, ami a hájlerakódást okozta. De az én, a saját sejtjeinek működését árgus szemekkel figyelő apám beletrafált. Szerintem az orvos pánikrohamot kap, amikor meglátja a rendelőben, és megtesz bármit, hogy megszabaduljon tőle: most egy hasi ultrahang beutalót lőtt magának az öreg.

Külön adalék a sztorihoz, hogy ő eleve színező típus. A doki megkérdezte tőle, hogy feszít-e, illetve ha lehajol, tapasztal-e reflux-szerű jelenséget. Naná :)

Lényeg, hogy elment tegnap az uh-ra, nem egyedül, az ő állapotában ezt nem lehet, a leghivatalosabb barátnőjével. Megcsinálták a vizsgálatot, megkapta az eredményt. És azt mindenki tudja, hogy a szenzáció csak akkor szenzáció, ha erről minél többen, minél rövidebb idő alatt értesülnek: azonnal jött a telefon, hogy baj van.

Én azonnal sík ideg lettem, legalább öt percig kellett barchobaznom, mire kiderült, hogy pontosan mi is a gond, addigra felmerült már bennem minden szarabb lehetőség. Épp ezért nem is voltam kellően együttérző: majdnem elröhögtem magam (ez a bevert orrnál konkrétan elő is fordult: könyörgöm, az apám majdnem hatvan éves). Ennek persze a szenvedő szerkezet nem nagyon örült, szerintem komolyan a sírás határára került, amikor közöltem vele, hogy tudtommal ez egy endoszkópos műtétet eredményezhet, mindennel együtt két nap, egy császáros szülés lényegesen összetettebb beavatkozás.

Azóta panic-on üzemmód van: a húsz éves ismeretségek felújítása folyamatban, mindenféle kandidátus, meg osztályvezető főorvos fogja apukámat pártfogásába venni, nehogy eggyel kevesebb szem gyógyszert kapjon, mint ami neki márpedig jár.

Mielőtt még bárkiben felmerülne, hogy milyen szemét gyerek vagyok: hangsúlyozni kell, hogy jelen bejegyzésben említett epeköveknek semmilyen tünete nincsen egyelőre, tök véletlenül fedeztettek fel, elég kicsik is.
Jó leányhoz méltón utána néztem netes forrásokban (előre rettegek attól a perctől, amikor apukám is megtanul rendesen keresni a google-ben) a tüneteknek és a várható következményeknek, hát tessék: 

Néma epekövek
Az epeköves betegek 70%-nak egyáltalán semmilyen tünetei nincsenek, és legtöbben magukról az epekövekről sem tudnak. A köveket gyakran egyéb okból végzett vizsgálatok során fedezik fel. Ezért hívjuk ezeket „néma” epeköveknek. Ha valakinek néma epekövessége van jobb, ha kerüli a zsíros ételeket, de amíg tünetek vagy fájdalom nem jelentkezik, nincs szükség sebészi beavatkozásra. Fontos ismerni az epeműtét veszélyeit, költségeit és a műtét okozta egyéb kellemetlenségeket, annak tudatában, hogy a kövek esetleg soha nem okoznak semmilyen problémát.
forrás: http://www.egeszsegkalauz.hu/maj-es-epebetegsegek/epeko/az-epeko-okai-es-tunetei-101016.html

Ettől természetesen remélem, hogy amennyiben megműtik (az nyilván majd egy újabb posztot érdemel), minden a legnagyobb rendben fog menni, gyors felépülés, valamint sok további problémamentes év követi majd a beavatkozást.