szorító érzés a gyomorban, mellkasban, feszültség.

Orvos lesz ebből, akárki meglátja...

Régen a húsvét nálunk úgy nézett ki, hogy anya a végkimerülésig főzött, műapám már reggel hétre berúgott ahogy a tehetségétől telt, mi meg glédában álltunk, mert jöttek a rokonok, ismerősök. És mindenki kurvára utálta az egészet.

Amint elég idős lettem hozzá, hogy szabadon döntsek, a húsvétból a vasárnap lett a családi ünnep, hétfőn, mire a vad piálás elkezdődött, elhúztam a barátaimmal kirándulni.

Amióta én vagyok anya, a húsvét folyamatosan alakul ki, évről-évre adódnak elemek, amik szép lassan hagyománnyá nemesülnek.
Már két héttel előbb kezdődik a lakásdíszítés, tojásfestés gyerek-módra (anya hörögve fújja ki a tojásokat, hogy ne kelljen a záptojásokat őrizgetni), ami nyilván ötször annyi ideig tart, mintha magam csinálnám (bár persze egyedül eszembe se jutna).

Idén sikerült egy új hagyományt bevezetni: elaludtam éjjel, amíg a sonka főtt. Reggel full pánikban ébredtem, jézus, leég a lakás. De - tekintve, hogy az éjjeli alvás négy órásra sikeredett - szerencsére azon kívül, hogy a sonka durván puha lett (és így jelentősen megnehezítette a dolgomat, amikor ki akartam venni a fazékból), más baj nem történt.

Szokás szerint elúsztunk az idővel: a kezdeti tervekből, hogy szombaton megyünk apuhoz, elég gyorsan vasárnap reggel lett, majd a Forma1 miatt vasárnap dél. Még jó, hogy odafönn ismernek már minket és az eső csak mára érkezett meg.

Ezzel együtt az idei ünnep lényegesen jobb lett, mint az utóbbi időben bármelyik: az idő jó volt, Pipi lelkesen keresgélte és gyűjtögette a hátsó kertben elrejtett édesség-hegyeket, játszott a kutyával, és totálisan széthajszolta magát mire este tíz után hazaestünk. Apunak ízlett a sonka, egész családszerűek voltunk, ahogy körbe ültük a hagyományos sonka-főtt tojás-friss zöldségek szentháromságot, és mindenki boldog volt.

Ma pedig, ki tudja meddig még, fogalmam sincs, hogy a mai gyerekek mennyire járnak locsolni és hasonlók, a lehetőségekhez képest nyugiban voltunk itthon, egy kis esti hajcihőt kivéve békében. Ahogy azt az én fogalmaim szerint kell.

Kellemes: amikor reggel az oviban az egyik anyuka tök jófej módon örvendezik, hogy mindkét család velencei kötődésű - "Hívjatok fel, ha ti is ott vagytok hétvégén, és találkozhatnánk"

Kellemetlen: amikor seggfej a főnököm, és billeg az állásom

Kellemes plusz: hétvége, három nap, húsvét, család, szerelem :)

Én annak a nemzedéknek vagyok gyermeke, aki a net mellett töltötte fiatal felnőtt éveit, felfedeztem, használtam, függtem (és függök kicsit a mai napig), szerettem, utáltam, toleráltam.

Nem vagyok egy nyelvtannáci, használom a nekem tetsző rövidítéseket, az emotikonokat, bármit. (Itt azért halkan megjegyzem, hogy van, ami nekem se fér bele: a 'vok' és társai, ahogy azt már többen megénekelték előttem, kikészít)

De annak bazmeg, aki egymás után többször képes leírni azt, hogy 'sexy' (vö. A tűsarkú sexy és kényelmes, csak a megfelelőt kell megvenni(platform)), feladnám házi feladatul, hogy írja le ezerszer helyesen.

Nyilván mindenkinek megvan a maga becsípődése ezzel kapcsolatosan, én ettől egész egyszerűen vöröset látok. Faszér' nem lehet rendesen leírni?!

Nézzünk már rá, csinos kis szócska, jól néz ki (mondhatnám, hogy szexis), a jelentése is kellemesen csiklandós, szép na.
Értem és megértem, hogy rengeteg angol szót használunk ma már a hétköznapi nyelvben is, de ez gyakorlatilag nem rövidebb, nem kifejezőbb, egyáltalán semmi. Könnyebb lenne leírni? Vagy jobban néz ki? Intelligensebbnek tűnik tőle az ember, vagy megnő a melle?

Valaki világosítson fel!

Amikor hétvégén a tojásos nokedlihez készített fejessalátából már nem neked jár a legropogósabb közepe-levél: na, akkor te vagy a felnőtt a családban.

Tavaly, lassan egy éve összetörtem a kocsit. Magamat is, de én ugye majdnem magamtól meggyógyultam, a kocsi viszont azóta is furcsán álló futóművel állta a sarat, kell a segítség.

Már a baleset óta nyilvánvaló volt, hogy nem lesz ez így jó, meg kell csináltatni valamikor, dehát a kocsi megy, pénz nem nagyon van, jó lesz ez még egy darabig.

Ez akkor igazolódott be ijesztően, amikor lecseréltettem a téli gumikat, eléggé horrorisztikusra koptak az első gumik, gyakorlatilag a fém szálig. Autószerelő jószándékúan figyelmeztetett (de tényleg), hogy ideje lenne tenni valamit, jó, oké.

Ez volt múlt héten. Szerdán ott hagytam a kocsit, kiemelve, hogy ezzel járok munkába, ide a halál faszára, kell az autó minél előbb. Persze-persze, semmi gond, értik ők.

Csütörtökön jött a hír, hogy jajaj, lengőkart kell cserélni, fizetjük-e. Naná, ha már hozzányúltak, legyen rendesen megcsinálva. Péntekre lengőkar megjön, beépít, csend. Délután érdeklődés, mivanmár, hol a kocsi... Válasz: hétfőn reggel nyolcra viszik a futóműveshez, már minden oké, csak a mittudoménmilyen padon kell beállítani. Elhozhatjuk a hétvégére, de reggel korán vissza kéne vinni, mert sietnek vele.
Nem hozzuk el, naná, kibírjuk a hétvégét nélküle, nempara. Tényleg nem, de a továbbiak fényében azért... legalább átgondoltam volna.

Elkértem az egyik céges autót, hogy addig se kelljen az M6 mentén negyven kilométert megtennem naponta, no para, hétfőn még eljövök azzal, délután meg Starshine értem jön, kocsi kész, mindenki boldog.

Ehhez képest azonban: kocsi el sem jutott ma még a futóműveshez, a kocsit S. elhozta, mert neki is kell, most van délután fél három, háromra menne az autó a padra (napersze), holnap próbálkozzunk újra.

Innen üzenném az összes gyökérnek, hogy tudják mivel játszadozzanak, ne pont velünk.

Ja, és a legjobb: az én agyam úgy eldurrant, hogy S. kapta a javát, holott aztán ő pont nem tehet az egészről. Faszom.

Kiszedték végre-valahára a varratot ma reggel a sebemből.

Ennek kapcsán szeretnék itt tisztelegni a magyar egészségügy egy picike szeglete előtt:

szokás mostanában mélyről jövő meggyőződéssel fikázni úton-útfélen a helyzetet, én is vicsorgok, akárhányszor rákényszerülök, hogy belépjek a rendszerbe, de amit az utóbbi két hétben tapasztaltam, az valahogy egy picit más. Jöjjenek a konkrétumok:

a Fehérvári úti sztk rendelőintézet külleme és belleme egyaránt büszkeséggel töltött el, immár harmadszor két hét alatt.

- nem álltam a baleset reggelén a szivárogva vérző fejsebemmel órákat az ájulás szélén klórszagú ótvarzöld máladozó festésű folyósó falának támasztva - hanem sürgősséggel fogadott az összes rendelés, ahova mennem kellett

- másnap, amikor kontrollra kellett visszamenni, az előző nap kért és kapott időpontban hívtak be (nyilván mázlim volt, hogy éppen akkor nem esett be egy hozzám hasonló vérző idióta)

- az két héttel később esedékes varratszedésen a doktornő _emlékezett a nevemre_, az időpont korrekt volt azzal együtt, hogy elbénáztam a sorszámkijelzést, zökkenőmentesen bejutottam arra a három percre, amikor tök normálisan, együttérzőn, odafigyelve és jó humorral fűszerezve elláttak.

A rendszer működik, kulturált a rendelőintézet (habár valamiért a büfé megszűnt, de legalább kajaautomata van), az időpontokat tartják, a személyzet (az orvosok, az asszisztensek és egyáltalán mindenki) normális, _kedves_.

A betegek nem ingerültek, nem tülekszenek, mindenki tudja, hogy mikor merre menjen, el vagyok teljesen ájulva.

És végre nincs kötés a fejemen... ami már önmagában katarzis.