Azt, hogy születésem óta soha nem volt mellettem, már megemésztettem tudomásul vettem… vagyis próbálom. Igaz, amikor segítséget kértem – pénzt, mert másra úgyis alkalmatlan – segített, ez nem vitás.

Sose fogom elfelejteni, hogy négy-öt-hatévesen állok egész nap a kertkapuban, mert megígérte, hogy eljön értem, elvisz hétvégére. Így felnőtt fejjel értem meg, mit érezhetett ezt látva anyu akkor. Vagy amikor a kamaszkori balhék közepén közöltem vele, hogy apuhoz költözöm, mert ott biztos jobb lesz. Ha ezt hallanám Annipannitól, biztos kés forogna a szívemben.

Azt se fogtam fel akkor, hogy a féléve esedékes láthatásokon fura, hogy mindig máshova megyünk, másik nőhöz. Csak így felnőtt fejjel borzaszt el a dolog.

Tudom, hogy nehéz neki, a gyerekkora, a pánikbetegség, az akármi.

De hogy ennyire durván belehazudjon a gyereke képébe, csak egy újabb dugás reményében (vagy ki tudja, nyilván a dolog természete miatt nem derültek ki az okok), ezt már nem tudom megemészteni. Ameddig sarokba nem szorítom, tagad. Azután pedig belekeveredik a saját gusztustalan hazugságainak szövevényébe. És főként, hogy képes akkora árulásra, hogy pont az anyósommal mindezt, akiről tudja, amit tudni kell? Vajon hogy nem köpött fel és állt alá, mikor másnap neki sírtam el, hogy mennyire gerinctelen az a nő?

58 éves, nem lesz már fiatalabb. Nincs másik gyereke (tudtommal, de komolyan nem fogok meglepődni, ha a temetésén derül ki, hogy három hirtelen előkerült testvérrel kell megküzdenem), de simán megkockáztatja, hogy az életben többet a közelébe se menjek.

Miért kell úgy élni, hogy soha ne azt mondjuk ki, amit gondolunk? Miért nem lehet – legalább családon belül - őszintén beszélni, kimondani, amit gondolunk? Mire jó a lapítás, a hazugság, amikor tudjuk már az ókor óta, hogy csak dagad, dagad, amíg folyammá duzzadva el nem nyel mindent és mindenkit?

Válasz nincs, csak a rohadt kérdések, meg a kínzó kétségek. Hiszen mégse tagadhatom ki a jószerével egyetlen rokonomat, mi lesz akkor vele, velünk? Hogy magyarázom meg a gyerekemnek, hogy miért nem megyünk a nagyapjához? Mondjam el egy négyévesnek, hogy a nagypapa egy gerinctelen féreg, és nem akarom, hogy ilyen környezetbe kerüljön?

Vagy vágjak jó képet a dologhoz, és – habár elfelejteni úgysem tudom – temessük el az egész felkavarodott szart? Szerencsés esetben van még jó húsz évem, amiben leshetem rajtra készen, hogy már megint hol hazudik, sunyít. Szép kilátások.

Csak azt remélem, hogy az én gyerekemnek soha nem kell majd leírnia ezeket a szavakat. Soha, ígérem.