A büdös mindenit már a sok gyökérnek, akinél ott a bölcsek köve!

Napok óta nem tudtam magam annyira összeszedni, hogy kilépjek a readonly-módból, de most eldurrant az agyam: a Porontyon megjelent egy cikk arról, hogy mennyire izzó dolog a gyerekről blogot vezetni. Vagy nem.

Ezt el sem olvastam először, nem gondoltam, hogy ennek lehet olyan vonulata, amit érdemes hosszasabban elemezni.

Aztán az rss readeremen olvastam Szirkaanyuka Andreától egy bejegyzést, ami felkeltette a szunnyadó érdeklődést bennem, ekkor néztem meg jobban a posztot.

Ahogy az már lenni szokott, vélemények érkeztek, ütköztek, kanyarogtak, hevesedett a hangnem.
Szokva vagyok már ahhoz, hogy ezen (?) a fórumon mindenki elmondja a véleményét, majd ahogy többen csatlakoznak az eszmecseréhez, egyre hangosabban ismételgeti el újra és újra. Őszintén szólva, talán még soha nem fordult elő, hogy olyan új nézőpontot sikerült felfedeznem a hozzászólások nyomán, ami egy adott témában gyökeresen megváltoztatta volna a véleményemet. Nem azért, mert nettó baromságok hangzanak el, hanem a stílus miatt: borzasztó nehéz mögötte felfedezni az értékeket.

Jelen esetben a cikk írója név szerint megemlíti a Szirkablogot, ezzel mintegy behozza a kommentelők látóterébe (ez most hülye megfogalmazás, de kíváncsi vagyok, hogy enélkül mennyi idő elteltével került volna _konkrétan_ ez a blog szóba) a blogot, mint egy vörös posztót lengetve a konzervatívabban gondolkodók szeme előtt.

Tekintsünk most el attól a néhány gyökértől, aki az ördög ügyvédjének szerepében tetszelegve kérdőjelezi meg egy gyerek emberi mivoltát, egy másik ember döntési szabadságát (nyilván most az anyákra gondolok). Tekintsünk el attól is, hogy van, aki önzetlenül, 'csak hogy megmutassa, mire számíthat az emberektől', beletapos egy számára ismeretlen család életébe.

Mindezektől eltekintve hadd mondjam el én is amit gondolok a Szirkablogról:
valamikor még az ősidőkben GYES alatt találtam meg, és kezdtem olvasni a blogot... kezdetben csak alkalomszerűen, aztán a webkettesedéssel valahogy automatikusan raktam az rss readerbe, hogy ne maradjak le bejegyzésről (addig néhány hetente olvasgattam visszafelé). Miért? Mert nem nézek szappanoperát, se Jerry Springer Show-t. Mert engem inkább ez érdekel, az ő helyükbe bele tudom élni magam, érzelmeket ébresztenek bennem, együttérzést (habár abban nem vagyok biztos, hogy erre rászorulnak, sőt), érdeklődést, tiszteletet. Mert azt, amit Andrea végigcsinált, tisztelem, és igen, a tisztelt hozzászólók cinikus ősanyázása ellenére, meghajolok előtte. Nem kizárólag azért, mert megszült és felnevelt egy DS-s gyereket, ezt nyilván elég sokan megteszik. Nem is azért, mert szerintem ezt úgy csinálja, ahogy kell (habár igen). Hanem pont amiatt a példamutatás miatt, amit mondjuk a blog képvisel. Azért, ahogy tapossa mások előtt az utat (mondjuk a pelenkátlanság, az óvodakeresés, a nemtudom hány megányi felrakott fejlesztő anyag), és az így szerzett információt, tapasztalatot megosztja mindazzal, akit érdekel.
Azokkal, akiket ez érdekel.

És azt hiszem, itt a lényeg. Hogy milyen szemmel nézed. Mekkora feketelelkű gyökérnek kell ahhoz lenni, hogy ezen a blogon az legyen a lényeg, hogy véletlenül kikerült egy pucér fenekű babafotó? Nem pedig az, hogy van egy ember, egy család, aki egy rohadtnak induló élethelyzetben hogyan boldogult, hogyan kereste a megoldást, hogyan próbálta a legtöbbet kihozni a leosztott lapokból, és az, hogy aki ezután lép bele ugyanebbe a gödörbe, mekkora segítséget kaphat??

És a sötétből személyeskedni nem átalló köcsögök miatt mától nem olvashatom tovább.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.